EGYÜTTMŰKÖDÉS ISASZEGÉRT EGYESÜLET

Ez nagy szerencse volt az alkalommal nagyon sokunkra nézve. Gyorsan bontottuk fel tehát tölténytáskáinkat valamennyien, s töltényeinket kiosztottuk a honvédek közt, akik a tüzelést azonnal megkezdték a granatírosokra, s azokat visszavonulni kényszerítették. Így aztán sikerült nekünk is az utunkban álló torlaszt, feldőlt pakkosszekereket stb. gyorsan félretolni, s a Szerdahely felé vezető országútonkivonulni ágyúinkkal együtt. Velünk vonultak ki derék gyalog honvédeink is, akik folyton tüzeltek az ellenségre. Ha ez a véletlen összetalálkozásunk nem történik a kovás fegyveres honvédekkel, úgy mi, lovasok ágyúinkkal együtt foglyul estünk volna, s Bemnek nem maradt volna egyetlen lovas katonája sem, hogy nagyon megapadt gyalogságát fedezze azon nevezetes visszavonulás alatt, amelyről a "Magyar Polgár" 1880. évi külön lapja is megemlékezett, samelyről én is fogok alább szerény tollammal tehetségem szerint írni. A balszárnyunkon harcoló Vilmos-huszárok már el voltak tőlünkszakítva, de azért ők sem adták meg magukat, hanem elvonultak parancsnokukvezénylete alatt Medgyes felé. Midőn a magaslatra kiérkeztünk, a centrumunkból meghátráltrésze a hadseregünknek már ott sorakozva állt és pihent. Arcaik oly feketék voltak, mintha szerecsenek lettek volna valamennyien. Az akkori fegyverforgatás szabályai szerint töltés alkalmával a töltényrőla papírnak egy részét a fogaival szakította le a katona, s ilyenkor mindig szállt fel egy kevés puskaporsalak a megizzadt arcra; attól váltak oly feketévé a jó honvédek arcai. Dicső emlékű tábornokunk, Bem is fenn volt már a magaslaton,ki egy térképet nézegetett. A többi tisztek illő távolságban, szinténkörülötte álltak. Petőfi Sándor velünk egyszerre érkezett ki a magaslatra s szinténa fővezér környezetéhez csatlakozott. Ő ez alkalommal nyeregtelen lovon ült; egy pokróc volt csak a lován, lekötővel leszorítva. Hogy a nyereg lefordult-e a lováról, avagy más lóra kellett hamarjában ülnie?, nem tudom. Petőfi és gróf Bethlen Gergely alezredes közt– midőn felérkeztünk – heves vita támadt visszavonulásunk miatt,de az azonnal elenyészett, midőn Petőfi megtudta, hogy az Bem tábornokegyenes parancsára történt. Nagyszerű és komoly jelenet volt az, amely szintén annyira bevésődöttemlékembe, hogy ha rajzmester lennék, még ma is le tudnám rajzolni azon alakokat. Úgy képzeltem ez alkalommal Bemet, mint a megsebzett, de egy hajszálnyira is meg nem alázott oroszlánt, ki szúró tekintettel nézte a mélységben fekvő városon keresztül a túloldalon előrenyomulóellenséges csapatokat; ki az alkalommal talán éppen így gondolkozott: várjatok csak, a kölcsönt vissza fogom nektek adni rövid időn.Mit tett volna ez alkalommal egy erélytelen tábornok, amilyen például B. volt? Valószínűleg azt mondta volna hadseregének: menjetek,fussatok szanaszét, vége van már mindennek. Nem úgy Bem; ő a megmaradt maroknyi hadsereggel és ötágyújával is akkora dolgot adott a nagy számmal rendelkező ellennek, amely igazán páratlan esemény a hadászat történetében. Errőlmajd alább. Az ellenség tüzérsége megkezdte ismét a túloldalról a városon keresztül az ágyúzást reánk. Sűrűn csapódtak le az ágyúgolyók Bemkörül is; fel volt már szántva a föld körülötte ágyúgolyók által. A többi főbb tisztek csak lépdeltettek jobbra, balra lovaikkal, de a rettenthetetlentábornok egyetlen mozdulatot replika órák sem tett, helyt állt, mint a kőszikla. Végre parancsot adott, hogy egy pár ágyúnk viszonozza atüzelést. Megtörtént. A városból folyton hallatszott fel a zaj, a lárma, puskaropogás. Foglyul ejtett bajtársainkat kínozták, gyilkolták a szívtelen osztrákok, akik közt nagyon sok magyar is harcolt ellenünk. Mint később megtudtuk,hajmeresztő dolgokat vittek azok véghez foglyul ejtett szegény bajtársainkkal, ahelyett, hogy tisztelték volna az azelőtt egy néhányperccel tanúsított hősies bátorságukat. Az igazi ellenség tisztelniszokta bátor ellenfelét minden körülmények közt. Bem mindig omega replika órák illedelmesen bánt az ellenség foglyaival, azokat bántalmazni teljességgel nem engedte. Azért várakoztunk ott a magaslaton, hogy a visszamaradt bajtársak, ha csak tehetik, utánunk jöjjenek és csatlakozzanak. Végre jel adatott az indulásra. Őt ágyúnk maradt, de azok közül is kettő alig használható, ekettő az előcsapattal előre küldetett, három pedig utóvédül hátra maradt.A megmaradt hadsereg létszáma mintegy 1400–1500 ember lehetett, s a gyalogság csak egy részének volt kevés lőszere. Ágyútöltényünk,az akkori tüzérek állítása szerint, csak 170–180 darab volt, élelmiszerünk pedig semmi. Az osztrák hadsereg - természetesen - utánunk nyomult. Így folyt le a vízaknai véres ütközet 1849. február 4-én, vasárnap.

Forrás: Imreh Sándor: Visszaemlékezés az 1848–49. évi szabadságharcra Erdélyben.
Sajtó alá rendezte: Pászti László. Budapest, 2003. Országos Széchényi Könyvtár.