EGYÜTTMŰKÖDÉS ISASZEGÉRT EGYESÜLET

Azon a nagy hegyen, mely Vízakna és Szeben közt fekszik, nagy ellenséges csapatok foglaltak állást; vonultak le a hegy aljába és terjeszkedtek jobbra és balra. Mi, lovasok éppen a centrumban foglaltunk állást az ellenséggel szemben, ahol a tüzéreink is több ponton éppen lemozdonyoztak, töltöttek, céloztak s várták a jeladást a tüzelésre. Az ellenségnek hosszú csatárlánca ott a közelben, vontatott léptekkel közeledett felénk. De ezekkel szembe lelkes honvédeink is, azon sorrendben, amint a városból kivonultak, csatárláncba feloszolva, szikrázó szemekkel haladtak előre. Amint a csatárláncok, az akkori lőfegyverek hordképessége szerinti távolságra egymást megközelítették, megkezdődött a tüzelés. Az ellenség csatárlánca kezdte azt meg. Lelkes honvédeink azonban e tüzelésre nem tüzeléssel, hanem heves szuronyrohammal válaszoltak. Sok honvédtiszt is fegyvert ragadott s úgy rohant az ellenségre, kardját félretéve, s csak azután kezdték meg a tüzelést a gyorsan hátráló ellenséges csatárláncra. Csatárláncunk e rendkívüli bátor előre rohanására az összes ellenséges tömött csapatok egy néhány száz lépésre visszavonultak. E percben dördültek meg az ágyúk is mindkét részen. Reszketni kezdett a föld az ágyúdörejtől. A mi ágyúink rettentő pusztítást vittek véghez az ellenséges tömött oszlopokban. Volt miben aratniok a halál e borzalmas rémeinek. Ágyúzott az ellenség reánk is irtóztatóan; mert – mint már említem – csaknem kétannyi ágyúja volt, mint nekünk, de nekünk nem voltak csatárláncunk megett tömött csapataink, tehát hiányzott a célpontjuk. A mi gyalogságunk csaknem egész csatárláncba volt felosztva, mely megett nem nagy tömegek, hanem csak kis szakaszocskák húzódtak jobbra, balra. Az ellenség azonban azon hiedelemben volt, hogy a mi tartalék seregeink benn vannak a mélyen fekvő város falai közt. Csalódtak. Nem volt ott már hadseregünkből egy lélek sem. Folyt tehát a csata roppant elkeseredéssel. Dicső emlékű tábornokunk, Bem a centrumban csaknem a csatárláncig ment előre, s ott állt meg a süvöltő ágyúgolyók és apró puskagolyók zápora közepette. Úgy ült ott Bem, lován, mintha ércből lett volna öntve, nyugalommal csendesen. A süvöltő ágyú- és apró puskagolyókat számba sem vette. Éppen csak fejét fordítgatta időnként jobbra, balra, figyelemmel kísérve a csata folyamát, s osztva parancsait a minden percben érkező táborkari segédeknek, akik közt már Petőfi Sándort is ott láttuk. Távcsövét is gyakran használta Bem tábornok. Mi aggódtunk az öregért, amiért oly veszélyes helyre állt, annyira kitéve magát a golyózápornak. Éppen tanakodtunk afelett, hogy egy küldöttség által kérjük fel biztosabb helyre való állás végett, amidőn a tábornok felénk fordult, s azon parancsot küldte egy segédje által századparancsnokunknak, hogy vonuljon át századunkkal a jobbszárnyra, Kiscsűr irányába, mivel az ellenség arrafelé is nagyon terjeszkedik. Oda vonultunk azonnal. Menet közben többször néztünk vissza, s vizsgáltuk, hogy vajon Bem tábornok még mindig azon a veszélyes ponton áll-e? Ott állt még mindig egész hidegvérrel. Tovább haladva a távolság és lőporfüsttől nem láthattuk többé. Átvonultunk tehát a jobbszárnyra. A mi részünkről a védelmi erő e szárnyon egy csatárláncból, mely megett egy pár szakaszocska képezte a tartalékot, két ágyúból és belőlünk, a Mátyás-huszárok 2-ik és 3-ik egyesült századából állt. Mi nagyon meg voltunk már fogyva éppen e csatában. Velünk szemben az ellenség részéről egy zászlóalj rendes gyalog, egy zászlóalj vadász és egy osztály lovas csatázott. Ágyújok még nem volt. A mi két ágyúnk tehát hatalmasan működött az ellenséges csapatokra s azokat nem csekély zavarba hozta. Olvasmány folytatása